Testvérek.

Talán bosszantó néha, hogy a nulladik sorból nézik végig — sokszor igencsak “gonosz” szemekkel, de talán valahol szeretetből — az életünket úgy, hogy senki nem is kérte meg őket erre. Csupán, mondjuk ki, így hozta a Sors.

Mint oly sok más helyzetben is, csak akkor vesszük észre igazán, mennyire sokat jelent egy ember, amikor már nincs mellettünk többé. Hirtelen egy-egy emlék értékesebbé válik mindennél, és minden porcikánkkal csak emlékezni akarunk és visszamászni inkább a biztos, feketén-fehéren megtörtént múltba. Mert fogalmunk sincs, hogy mégis hogyan tovább.

Nem szabad elengedni a múltat. Sokkal inkább vigyázni kell rá úgy, mint egy régi gyerekrajzra, amit egy titkos mappába elrejtünk összehajtva, gyűrötten, a világtól távol — valahol a szívünk környékén. Azzal együtt kell folytatni a sétát azon a bizonyos parkon keresztül az úton… Talán egymagunkban. Vagy egy kis segítséggel. Egy rejtett mosollyal. Egy rókaszerű rókával. Egy mesével. Egy első kisfilmmel. Valamivel. Egy tökéletes valamivel. Akármivel.